Posterous theme by Cory Watilo

Filed under: review

I'm in love with my...

Kezdetben…

… kezdetben megtanultam olvasni (viszonylag korán), aztán meg is szerettem, persze először a mesekönyveket (Rémusz bácsi meséi, Magyar népmesék, az abszolút kedvenc kicsit később A repülő hajó…), aztán jöttek a képregények (Alfa, Kockás, Pif, Hahota, Mozaik). Szerencsére jóban voltam a sarki újságos (Erzsi) nénivel, aki kölcsönadta a friss képregényeket; aztán a zseb- és ajándékba kapott pénzből könyveket vettem (sokat, erről bővebben később), és könyvtárba jártam. Kezdetben Szigetváron gyerekkönyvtár (meg persze az (általános) iskolai). És jöttek a Magyar regék és mondák, Skandináv regék és mondák, Egri csillagok (ez tetszett egy kicsit, úgyhogy elolvastam még 10-15-ször…), aztán szép lassan a Delfin könyvek (A földrengések szigete, A kétéltű ember, A delfinek szigete (abba most ne menjünk bele nyilván, hogy a mai majdnem tiniknek, akik már – szerencsés esetben – túl vannak a Harry Potteren, mit lenne jobb olvasniuk, a felsoroltakat, vagy a Meyer féle Alkonyatot…)).

Később…

Egyre több sci-fi, szerencsére apu is szerette (ergo ott állt majd az összes Kozmosz Fantasztikus Könyvek (és mellette az Albatrosz sorozat) – milyen kár hogy már nincsenek meg…), örök kedvenc marad a Sehollakók, az Egy bolygó Robinsonjai (évek óta vadásztam antikváriumokban, tavaly végre a kezembe akadt, halleluja). Meg persze Piszkos Fred és társai, aztán Agatha Christie összes, akkoriban kezdtek megjelenni a Leslie L. Lawrence könyvek, meg persze Vavyan Fable. És persze akkoriban adta a TV a Sógunt, ami szerencsére megjelent könyvben is. Azóta sem volt más 1200 oldalas könyv, amit ennyiszer elolvastam volna…

Közben persze kellett volna kötelezőket is olvasni… De az, khm, annyira nem. (Nemrég elolvastam az Édes Annát, meg A pert, de még jobban meggyőzött, hogy jól tettem, hogy akkor nem tettem (és persze arról is, hogy most viszont igen).) Majd Ken Follett, és még ami a kezembe akadt, vagy meg tudtam venni a zsebpénzemből, esetleg megtetszett a (pécsi megyei)  könyvtárban. Volt hogy csak a könyvtár kedvéért vonatoztam Pécsre nyári szünetben (és milyen jó volt akkor (1987) hogy a zenetárban egy egész álló napon át jazzt hallgattam… most is jó lenne néha…).

Aztán melózni kezdtem, ergo pénzt kerestem, ergo több könyvet vettem. És még többet (olyanokat is, amelyeket a könyvtár révén már rég olvastam, de akartam, hogy meglegyenek). És olvastam, az első melóm közben lehetett is… Aztán máshol melóztam, és kevesebbet olvastam, de több könyvet vettem.

A könyvek helyet foglalnak…

Aztán felköltöztem Budapestre érzelmi okok miatt, ide már nem hoztam fel minden könyvet, egy csomót eladtam, vagy ajándékoztam… De persze itt több a könyvesbolt, nagyobb kínálat, internetes felfedezések, könyvkritikák olvasása. (Az megint nyilván egy külön fejezet, hogy olvassa az ember mondjuk a NY Review of Books-t, a Guardian-t, esetleg az Amazon.com-on böngészi a könyveket, és aztán sok év múlva elolvassa a könyvet angolul, mert magyarul még mindig nem jelent meg. Jó, tudom, nem is kellene mindennek megjelennie, de azért a legjobbaknak mégiscsak.) És könyvvásárlás. Szépirodalom. Sci*fi. És a többi.

Aztán nagyobb lakásba költözés (a könyvek nagy mennyiségben nehezek…), azért szerencsére nem a könyvek miatt, hanem családbővülés mián. Könyvek átköltöztetése, részben a régi polcokra, részben újakra, próbálgatva a szépen, lehetőleg katalogizálva, de akkor még nyilván nem tudtam, hogy a gyerekek lepakolási mániája ezt elég könnyen semmissé teszi. De a könyvek, ha folyamatosan veszi őket az ember (1. mert csak; 2. mert szeretné őket elolvasni (de már alig van ideje); 3. birtoklási vágy; 4. etc), mindig több helyet foglalnak. Új polc csináltatása, lakásba illesztése. Rekurzió. Azért egy idő után igyekeztem korlátozni magam (és elkezdtem újra könyvtárba járni, e viva la Szabó Ervin, nem igazán érdekel a pártállása; Etele útra, és csak mostanában a Gazdagrétre, ami sokkal kisebb, de megvolt pár olyan Updike, ami máshol nem – nyilván a lakótelepi prolik azt szeretik…), és egyre kevesebbet vettem, és próbáltam ürítgetni a queue-t (ami még így is elég tartalmas).

„Now, the end is near…”

Aztán olvastam a csodás e-ink technológiáról, ami nem fárasztja a szemet, sokat bír egy töltéssel, olyan mintha papíron olvasnánk, és így tovább. Nosza egy keresést, mi-hol-merre és persze főleg mennyiért. ’Szus, ez baromi drága (akkor még külföldön is > 100000 Ft volt az annyi). Times are a-changin’, vagy fast forward, külföldön megy lefelé az ár (cca. 50000-ért már lehet venni kicsi Sony-t), már fogtam is a kezemben, tetszik is, szeretném is. Itthon persze még mindig drága (tudom, magas ÁFA, meg VÁM költség de nyilván ha a kedves magyar kereskedők nem ~ 50% árréssel dolgoznának, az is sokat tudna lendíteni, persze a „hosszú farok” kifejezés nekik legfeljebb Rocco-t juttatja eszükbe), de külföldön egyre olcsóbb. Aztán hallottam az Amazon levitte az árat, OMFG, csak 139 $. És pont akkor olvastam az Amazon Mechanical Turk-jéről is, ami itt és most releváns kezd lenni: mivel akkor épp nem volt feleslegesen elkölthető 139 dollárom (plusz postaköltség, plusz a tok ára, mert tok nyilván kell), szépen regisztráltam a Turk-ön, és elkezdtem pénzt keresni (nem egy nagy varázslás: angol tudás kell hozzá, meg néha monotonitás tűrés), sok-sok pszichológia tesztet töltöttem ki; képeket és/vagy tweet-eket osztályoztam; jobb esetben adatokat szereztem a web-ről. Nem mondanám, hogy annyira szórakoztatott volna, de akartam egy Kindle-t. Másfél hónap alatt összejött az ára. Megrendeltem, akkor persze már készlethiány volt, de egy hónapon belül megjött. (A tok előbb.)

Szerelem volt első látásra

De tényleg. Ráraktam iziben az összes online vásárolt O’Reilly könyvemet (becs szóra: vásárolt – de erről még később). Közben már korábban tájékozódtam, hogy a magyar e-könyv kiadás siralomvölgy. Szerencsére ott a MEK, meg a DIA (innét is csókoltatom a DIA fejlesztőit a penetráns oldal/HTML struktúra kialakításért, nyilván nem sikerült nehezebbé tenni a tükrözést… azért meg kellett próbálják), persze viszonylag „vacak” formátumban… Nosza iziben megvásároltam az Amazonon Joshua Tallent „Kindle formatting” c. opusát, elolvastam, alkalmaztam. És persze rátaláltam a Canadahun-ra, a Bit-book-ra, etc. És nem mondom, hogy nem örülök, hogy Magyarországon legális a magáncélú letöltés. De az sem igaz, hogy szívesen töltöm le magáncélra. Néha inkább megvenném. Van amit biztosan. Szerencsére, pl. a Galaktika, és az SFportal normális.

 

De a lényeg: élmény rajta olvasni. Az első magyar nyelvű könyv amit elolvastam rajta a Nyúlháj volt (most éppen Updike az aktuális szuperkedvenc, a Nyúl sorozat végén járok, na ez kéne hogy kötelező olvasmány legyen, persze szigorúan gimnázium végén – meg persze a csajoknak Philip Roth: Portnoy kór-ja, fiúknak meg bármelyik szingli regény értelmezési (és következtetés levonási) feladattal…). A Canadahun-ról, doc -> HTML -> manuális formázás -> Mobipocket creator. (Tiszta haszon hogy szeretek text fájlokat megfelelő eszközökkel baszku… piszkálni.)

 

Ami még csúcs szuper: a Calibre. Ingyenes e-könyv kezelő (menedzser… inkább hagyjuk ezt a szót bizonyos okok miatt…). Yippie, Linux-ra is van. Yippie, van CLI elérése a legfontosabb funkcióinak. Yippie, RSS-t konvertál Kindle formátumra. Programozhatóan. Ingyen. What a wonderful world.

 

És még: Instapaper. Feltesz az ember egy bookmarkletet a böngésző könyvjelző eszköztárára, regisztrál az Instapaper.com-on, bejelentkezik. Böngész. Megtetszik neki egy cikk a Wikipedia-n (vagy az Index-en, vagy a (majdnem – mert pl. a nol.hu-n nem működik, lásd a fenti DIA-s csókoltatós megjegyzést) bárhol). Elmentődik az Instapaper-re a cikk, ahonnét alkalmanként letölti a user és ráteszi a Kindle-re. Vagy megkéri rá az Instapaper-t. (Az Instapaper nagy „hátránya” hogy miatta kevesebb könyvet olvasok – mert próbálom behozni a sok éves cikk olvasási elmaradásom… de mindig van valami új, érdekes). Van még Chrome böngésző plugin. Meg egy millió minden. Ne feledjem, magyar nyelvű szótár.


Mióta megvan, azóta (papír) könyvet tizedannyit vettem. (Tény, több pénz maradt a zsebemben (a Bookline-on eddig törzsvásárló voltam…). De mondom, vennék e-könyvet is (mínusz FDRM, ahol az F egy csúnya szó)…

 

I’m in love with my Kindle.

 

 

Vajh, tényleg ő a customer?

Most Helpful Customer Reviews

 

584 of 614 people found the following review helpful:
5.0 out of 5 stars The Author Says a Few Words About Style, September 7, 1999
By A Customer
This review is from: Ender's Game (Paperback)
First, I'm embarrassed, as the author, that I have to give a rating in "stars" in order to comment here. But since I do have to do so, I'm not about to bring down the average by rating my own book any less than five <grin>.

For those who didn't believe the storyline, I can't offer much help. It IS fiction, but people have different levels of tolerance for extravagant variations from their experience in everyday life. As Johnny Carson used to say, "Buy the premise, buy the bit."

For those who have commented that the reason the book is awful is because I don't describe, or my language is so very direct and plain, I must point out that there are several stylistic traditions available to a writer. I, for one, have little patience with writers who show off and try to dazzle readers with their language. The style I choose to use has been called "The American Plain Style," in which the author tries to become as invisible as possible, bringing the reader to see things as if experiencing them along with the character, instead of having a writer constantly commenting and interrupting the flow of the story. Moreover, ever since my days as a playwright I have preferred the bare stage to a realistic set: I found that the less I put on the stage, the more the audience would imagine a much more compelling set than I could ever build. Likewise, in my fiction I describe only as much as is asbsolutely necessary in order to understand what is going on; the rest, the readers create in their own imagination, if they're willing to use it. I try never to describe anything that the point-of-view character would not notice, because such extraneous descriptions take you out of the story. However, when I find it necessary I do describe, and when it is useful (especially at moments of denouement or release) I use more evocative language; some of my story endings (though not Ender's Game) are written as blank verse, though of course I run the lines together so as not to distract the reader. I am also constantly aware of the sound and rhythm of the language, so that it flows and remains pronounceable, since at an unconscious level readers all "read aloud" even if their lips don't move - the written word is inexorably tied to the spoken.

In short, there are many aspects to style, and while those who complain about the style of Ender's Game are entitled to their preferences, it's rather parochial to condemn a book because the author is following a stylistic tradition with which they are unfamiliar. Of course, they are hardly to be blamed for this, since so many literature teachers in American colleges and universities teach as if there were only one way to write well, and one kind of story worth telling.

Of course, those who approached Ender's Game skeptically or because they were "forced" to read it can hardly imagine their response is valid for those who read it as volunteers or with belief: No book, however good, can survive a hostile reading.

In the end, a storyteller tells the tale that he believes in and cares about, and the natural audience consists of those readers who are also willing to believe in and care about that tale. Naturally, I would like to engage as many readers as possible with each story I write; just as naturally, every story ever written pleases some and offends others. I do think, though, that it is possible to detest a book without attacking people who loved it, and I do wish that those who disliked Ender's Game would not personally disparage the readers for whom the story had some particular importance. Such judgments as "best I ever read" or "complete waste of time" are so utterly subjective that in my opinion, at least, one should only report one's own response, not condemn others for having a different one.

I thank those of you who have given your hearts to my story of Ender Wiggin; I also thank those who, while you did not like the book, wrote your negative views with dignity and with reasonable respect for others - including, I might add, the author, who, while he might have written a bad book, did not thereby commit a crime or unnatural act. <grin> If America can forgive Bill Clinton, surely there's room for a bit of forgiveness for the imperfections of a few bad writers now and then.

- Orson Scott Card