Posterous theme by Cory Watilo

Mindennek van előzménye

VI. fejezet: Egy keresztény család a háború után (részlet)

Matolcsyék a háború után szegényedtek el. 1919-ben meghalt dr. Matolcsy László kúriai bíró s egypár hónap mulva Matolcsyné szembenállt a szegénységgel.

A Matolcsy-földnek már jóideje csak az emléke élt a családban. Ott van ma is a Maros mentén, terem is, virágzik is, de még Matolcsy Lászlónak a nagyapja adta el, mikor eredménytelenül csatázott két héten át a szerencsével Monte-Carlóban. Addig is sok volt már rajta az adósság, de ez a makacs montecarlói ütközet végre teljesen kinyitotta az ősi birtok kapuját Goldmann Fülöp előtt, aki Budapesten gazdagodott meg a terménytőzsdén. Az öreg Matolcsy Kálmán nem haragudott Goldmann Fülöpre; messziről nézett rá, megveregette vállát s a mosolyában volt valami leereszkedő szeretet. Az utolsó estén még le is ült vele borozni s hajnalig tartó poharazás közben, melyben leginkább ő fogyasztotta a sárga italt, hosszan magyarázgatta eladott földje titkait. Úgy beszélt a földről, mint egy szép asszonyról, akinek szeszélyes szokásai vannak; szeszélyek valóban, de aki szereti az asszonyt, szereti a szeszélyeit is. Az asszony is, a föld is hálás érte; megfizet a szeszélyért. - Hát ennek a földnek az a természetje… - s ezt reggelig magyarázta. Fölöslegesen. Igaz, hogy Goldmann Fülöpben megfordult a gondolat, nem kellene-e rábízni a földet erre a becsületes Matolcsy Kálmánra, de egyórai hunyorgató vizsgálgatás után elvetette az ötletet: becsületes, de megbízhatatlan. Akinek a kezéből kicsúszhatik egy ilyen kincs, nem jó cselédnek - úrnak az…

De azért a legközelebbi képviselőválasztáskor rászavazott, még gyűjtött is neki szavazatokat; mert hát erre aztán valóban rátermett. Hogyne; ott üldögélni az előkelő, kényelmes dunai palotában, beszélgetni, szivarozni, kártyázni s szavazni, ahogy Tisza Kálmán úr int. Odavaló. Be is jutott. A fia is, ifjabb Matolcsy Kálmán, aki már ügyvéd volt és államtitkár is lett a földművelésügyi minisztériumban. Ennek a fia, Matolcsy László a bírói pályára lépett; előkelő pályát futott be, szerették, becsülték; nagy tempóban haladt előre;… aztán őt is megölte a tétlenség. A kommunizmus alatt egyheti börtön után tehetetlenül üldögélt budai lakásában, egy kis mellékutcában, mely a Fehérvári útról nyílott. Keveset olvasott, sokat töprengett, naphosszat a hegyet nézte. A hirtelen megbénított férfiak átka teljesedett be rajta, azoké a dolgozó embereké, akik egész életükben alkottak, kenyeret kerestek, küzdöttek s hirtelen nyugdíjazott sorba kerülnek. Hamarosan betegséget fedeztek fel rajta. Addig azt sem tudta, hogy gyomra van: most fájt, nem tudott enni s az orvos, aki két napig vizsgálta, megállapította, hogy rákja van. Sürgős műtét szükséges. Neki - rákja?! Őt - meg kell operálni?! Soha kutyabaja sem volt. Otthon meg sem mondta s magában is napról-napra, hétről-hétre halasztotta a műtétet. A Ludovika felé figyelt, ahol a nemzeti élet zászlaját bontogatják, a Duna felé, melyen hajók vonulnak fel, ágyúkkal. Egyszerre ágynak esett s egy forró nyári napon hasztalan akarta kinyujtani kezét felesége felé, aki az ágya mellett ült; a kéz alig emelkedett fel, már le is bukott s Matolcsy László hangtalanul kilehelte a lelkét. Csak megnyúlt arca meredet feleségére, sárgán, némán, s már alkonyodott, mikor Matolcsyné felsikoltott s elájult.

Csekélyke nyugdíjat hagyott hátra, két nemesi előnevet, meg két gyermeket; könnyű poggyász egy nemes magyar asszonynak, súlyos teher a vállán. A két predikátumért semmit sem adnak, még akkor sem, ha harmadiknak Cecil asszony hozzáteszi a magáét; a nyugdíjért sem adnak sokat rettenetes változatlanságában, mely dermesztő konzervatívsággal őrzi állandó kicsiségét a magyar pénz értékvesztése és az árak szakadatlan röpülése közepette; a két gyerek pedig…

(Földi Mihály: A Halasi-Hirsch fiú, Franklin, Bp. 1926. 42-44.)