Posterous theme by Cory Watilo

Filed under: politics

It's a wonderful world

Levelet kaptak azok a Széll Kálmán téri lakosok a XII. kerületi önkormányzattól, akik elmulasztották eddig megújítani lakcímkártyájukat, és azon még mindig a Moszkva tér szerepel. Amennyiben a kézhezvételtől számított 8 napon belül nem teljesítik kötelezettségüket, az önkormányzat bevonja lakcímkártyájukat. Mindezt augusztusban, amikor a legtöbben szabadságon vannak.

Különösen szép és kifejező az "önkéntes kötelezettség teljesítése" mint tárgy, a 8 napos terminus augusztusban és a levél végén szereplő homályos fenyegetés, írta lapunknak Gábor, aki mellékelte a felszólító levelet is.

A felszólító levélben közlik vele, hogy a lakcímváltoztatást a jegyző hivatalból vezeti át a nyilvántartáson, a birtokában levő lakcímkártya érvénytelen. Továbbá figyelmeztetik, hogy a felhívás kézhezvételétől 8 napon belül jelenjen meg az önkormányzatnál.

RÉMÁlomország

Jön a család: Orbán Ráchel és Szájer Fanni nagy belépője

Inkább balkániságunkat, mint európaiságunkat bizonyítjuk azzal, hogy az uniós elnökség zárórendezvényén a miniszterelnök lánya hostesskedik állami pénzből. Nepotizmus polgári stílusban Tornóczky Anita ajánlásával

Ráchel és Fanni helyes csajoknak tűnnek, nincs velük semmi baj: a beszámolók szerint értelmesek, lelkesek, rátermettek. Az Estében és a Tényekben is láthattuk őket, mint a hétvégi nagysikerű és nem mellesleg az uniós elnökség záróbulijaként is szolgáló Volt fesztivál Európa Kemping szekciójának két szervezőjét.

Tehát az esettel kapcsolatos kínzó kérdések és feltételezések sem elsősorban Ráchelnek és Fanninak szólnak (bár lassan már ők is elég idősek legyenek ahhoz, hogy lássák, milyen helyzetben vannak), hanem apukáiknak.

  • Tényleg a két lány találta ki az egészet, szerzett rá pénzt és megcsinálta?
  • Képesek lettek volna-e ugyanerre, ha történetesen nem Orbánnak és Szájernek hívják őket?
  • Lett volna-e rá pénz (állami, önkormányzati és magán) akkor is, ha a rendezvény két húzóneve nem Orbán és Szájer?
  • Vagy a két csajt csak beszervezték azok, akik éppen az ő részvételüktől reméltek magán és állami pénzt szerezni az eseményre?
  • Balkániságunkat vagy európaiságunkat bizonyítjuk azzal, hogy az uniós elnökség záró rendezvényén a miniszterelnök lánya hostesskedi?
  • És végül: hogyan egyeztethető össze a közélet tisztaságával, hogy az állami forrásokból két vezető fideszes politikus csemetéje munkálkodik.

 

Egyszerűbben Medgyessy Péter volt miniszterelnök nevelt lánya, Tornóczky Anita örökérvényű kérdését is idézhetném:

És ezt így hogy?

Hányinger. És bakker, hogy miért nem mondja a két lány, hogy apa, inkább ne!

"mégescsak gamatság"

MAGYAR MESÉK

Egyszer vót, hol nem vót, mán akkoracska munkanéküliség se vót a hazában, mint a bolha bibircse, s mán egy rákfene vót csupántli a Kárpátok alatt: a korengedményes nyugdíjas. Egy szíp nap el es határoszta Lázár János meg Balsai István, hogy a saját jól felfogott érdekibe, ezt a népséget visszavezeti a munka világába. Na, béültek, amibe béültek, nem Audi, oszt közterületfelügyelőnek őtözve elindultak a Széll Kálmán térre. Nízelődtek, elegyedtek. Aszonta az egyik: hej, azér mégescsak gamatság, hogy abba a Moszkvába nincs Széll Kálmán tér! Há mit képzölnek ezek!? No, maj szólunk a Martonyinak, felelte a másik, de ekkó főtünt az első elkövető. Reámentek, igazótatták, s azonkézbül átadták néki Orbán Viktor levelit, hogy tisztelt Vonalkód, az Ön nyugdíja messzemenően sérti az Ön igazságérzetit, ezér örömmel közöljük, hogy visszavezetjük Önt a munka Magyarországába. Az illető köszönte, állott egyik lábárúl az egyikre, és monta, hogy ő kicsinyég rokkant tűzoltó vagy rendőr, iksz éve. Ahhó képest beh jól néz ki, monták a honatyák, de ne rettenjön meg, az emberek kormánya nem tervezi eggyösszegbe visszafüzettetni az iksz év korengedményt. Na, az az ember kis hiján főderült. Hanem mátul nuku nyugdíj, ellenbe dógozni köll, mint mindenkinek, ha a haza Üdve azt izeni, tessék beülni a célszemélynek. Mikó főjött a Kaszahugy, mán ott ült vagy negyvenezer korengedményes a hátsó ülésen, a többi szökésbe. No jól van, főcsapták a nénónénót, oszt padlógáz ad astra. Akkó az első illető megkérdte, hogy hát méges, mit kőne dógozni, ha vóna, de a két verbunkmajszter csak mosolygott a nehéz teher alatt, hogy az mán legyen az ő gondjuk. Köszönte szépen a zember, hogy ennyire a vállukon hordozzák őtet, de aszonta, méges, szeretné tudni, hun es vóna az a munkahely konkrétice. Konkrétice a munka világába, hun máshun, válaszóta fénylőveres orcával Lázár és Balsai, oszt boldogan mentek, amíg meg nem haltak.

via es.hu

Ilyen nincs, de mégis van (sajnos)

MAGYAR MESÉK

Egyszer volt, hol nem volt, Makovecz Imre bément a Vigadóba. Kérdezte tőle a kapuba egy bandaszívű firkász, hogy mér lett anno a Magyar Művészeti Akadémia. Azért, hogy legyen, vágta reá a bölcs ember. Lett es, csak nem vót használatba véve a kormányzat átal! Vót akadémia másik es, irodalmi és művészeti, a Széchenyi grófrúl elnevezve, de azt meg ki hozta létre? Nem pont az a fizetett és támogatott erő, aki mindig megakadályozza a magyart, ha kitalál valamit? De! Na, így senyvedett ez a grémijom, amíg fő nem gyött a nap, Orbán Viktor képiben. Akkó ott tanálta az elnök az első és utolsó Magyar Alkotmányba az ő Magyar Akadémiáját kiszerkesztve. És nem ám azér, mer epp Felcsútra tervezett a királnak egy Labdarúgó Akadémiát, igaz, utóbbi ki es maradt az Alkotmánybú. Há minden nem lehet benne! Példájulnak a másik Akadémia. Amit hogy hí a szókimongyő elnök? Bandának! S kik vannak abba áperté? A zsidók! A furtonég fölényérzetükkel a magyarsággal szemben. Akik nem átallják fasisztának tartani azt a Horthy Miklóst, aki a bécsi döntéseket szőrin megülve örökre bévonult az elcsatolt területekre. Hát akkó mit akarnak? Örüljenek, hogy. Ellenberger a Magyar Művészeti Akadémia meg fogandja kapni a főcsinosított Magyar Vigadót székháznak, meg évi száz milla forint apanázsiát. Jól fog az, ha a kormány az ő kürtőjükön átal akar belészólni a kultúrába, hejszen a 160 tag nem lesz mindig 160. Fog ott ollan duzzadás lenni, szemit kiveri a sok értelmiségi szemétládának. Mer a legfontosabb a szeretet. Egy valamije nincsen még a nagy elnöknek, kikristályosodott programja. De nem es köll az, ha világos a cél: ne má a magyar kultúrával szemben álló döntések szülessenek, hanem olyanok, amelyek figyelembe veszik a kialakult állapotokat. Példájul, hogy mi van az Alkotmányba, oszt kalap. Aki nem hiszi, annak járjanak utána.

via es.hu

Ezen interjú kiváló összefoglalása: http://goo.gl/eyGGi

Ezalatt egy párhuzamos univerumban

MAGYAR MESÉK

Vót egyszer, hogy Kósa Lajos nem nagyot álmodott, hanem sok kicsit. Mer álmában egyszer csak elindútak, oszt jöttek ezrivel a szegény gyerekek a Piac utcán. Romák, magyarok vegyest. Potyogtak az égbül, el nem álltak se Debrecen-, se országszerte. Mind éhes vót, tanulatlan és keserű, s nem vót nagyobb a jövője, mint egy műanyagpohárnak, ha Loki-meccs alatt bésodorja a szél a pályára. Szerencsére Kósa Lajos azt is megálmodta, mit kell tennie. Ingbe-glóriába csöngetnie kell, s üstöllést béhíni az összes képviselőt. Jöttek es, épp csak terepjárót húztak a pizsamájokra, s állottak egyik meztéllábukról a másikra, várták, hová lesz a kilukadás. Kósa Lajos összefoglalta, hogy mi potyogott néki az égbűl, majd közel hajolt a mikrofonyhó, hogy vóna itt ez a futballstadion, amit az én Orbán komám nékünk ígért a köz pénzibül. Ugye, hogy vóna? Hát, vóna, ha lesz, mondották az atyafiak. Ekkor a polgármester mint egy Széchenyi-Roosevelt István kihúzta magát, s aszonta: nem lesz! Mert ezt a tizenkét milliárd magyar forintot mi közfelkiáltással a magyar gyermekszegénység elleni program támogatására odaajánljuk. Ez csak ahhó képest sok, amennyi eddig jutott reá. De ahhó képest becsületes summa. Sáfárkodjanak vele, akik értenek hozzá, oltsák a tüzet, ha mán munka nincs, oltsák, amíg bé nem vezetjük a halmozottságba a négyszázezer, usque, tízezer új munkahelet, hogy addig is legyen valami, a Kánaánig. Ha mán kurtítunk segélyt, ellátást, mifenét. Ha mán kurtít a szükség, legyen ez a segítség. Nagy éljenzést, meg közfelkiáltást hallott az álomban, erre ébredt föl. De egy magóg vagy, Lajos, morogta, de nem érezte rosszul magát, hanem jól a bőriben. Aki nem hiszi, járjon utána.

via es.hu

Egy ember megérti, hogy vége

Várni a pajszert

(Híradó, RTL Klub, 2011. április 18.)

Megrázó képsorok következnek. Ezt mondja a mai hírközlő, ha figyelmet kér, ez a kortárs „adtatik tudtára mindenkinek". Hogy a befogadó megrendül-e, van-e ereje, empátiája, figyelme a rendülésre, az nem tartozik ide, és különben is, a figyelmeztetés, hogy meg fogják viselni a nézőt a képsorok, csak előírás. A polgári jó erkölcs várja el önmagától, hogy jelezze (önmagának): ő tud róla, hogy nem komilfó, ahogy a nép él. Hogy most el kell takarni az unoka szemét. Gyakorlati ügy ez, ha a szerkesztő nem írja bele a felkonfba, megmossák a fejét, a polgári világ nyitott lélekkel szeret berzenkedni, még el sem indul a bejátszás, az érzékenyebb úriasszonyok már sóhajtanak egyet. Mik vannak, istenem?! Ilyenkor töpreng kicsit a nemzeti nyomor. Vagy nem. Mert persze adódhat úgy, hogy elmarad a töprengés, a képsorok nem megrázóak, csak egy cigány család jajveszékel, akitől kikötötték valamelyik közüzemet. Fütyül a teavíz. Mire a megrendült lecsavarja a gázt, már langyos estét ígér a jós.

Erős Antónia most is megmondta, hogy ez lesz. Megkezdődtek a kilakoltatások, ez volt az RTL Híradó képes hírének címe, három perc egynéhány másodperc. A tanácsi lakásokat már nem védi a moratórium, megkezdődött az aratás. A forgatócsoport a XV. kerületi akciót követte élesben.

A pajszerrel nyílik a kép. A végrehajtó lába megrúgja az ajtót, de a sportcipő talpa puha. A lakás harminc éve Bánfi József otthona, nincs otthon, nyilván nem véletlenül. Megy a munka, medre van, minden boldog házasság meg magányos ínség egyforma. Aztán itt valahogy mégsem. Bánfi József hazaér, nem bujkált, csak valahol volt, talán a szomszédban, mindegy, és most látja, hogy idegenek vannak az otthonában. Tudja, miért. Nem kiabál, nem jajveszékel, csak megkérdezi, „maguk hogy jöttek be a lakásba?". „Erőszakos úton", ezt feleli a hivatal embere. És mintha az alföldi hajnalban megtorpant volna a böllér - legalább ekkora meglepetésre -, a kitelepítés-projekt gellert kap. Hirtelen nem is tudni, miért. Csak valahogy tétovák lesznek a mozdulatok, a végrehajtó leül a pamlagra, a lakó áll a nappaliban, a kamera körbenéz. Annyira tisztes a szegénység, hogy megáll a lélegzet. A rozoga szekrénysor vitrinjében konyakospoharak. Libasorban. Befizetett csekkcsíkok vannak bennük, bizonyára szolgáltató szerinti csoportokban. Mellettük akkurátus rendben a még be nem fizetett téglák. Régen kerámialiba volt a vitrinben meg emlék Hajdúszoboszlóról, de ez egy mai oltár, mai istenekkel. Nézik az emberek a rendet: minden lélegzet­elállítóan szegény, de tiszta. Gondosan be van ágyazva, akár katonáéknál, lelapogatva a bolyhos pléd. Ilyen rendesen, tisztán él ez a Bánfi József nevű ember, aki eddig a pillanatig magyar polgár volt, választójoggal, szomszédokkal, köszöntek neki a boltosok, neve volt, B. J., ő egy nyugdíjas honfitársunk. Mostantól kezdve senki. Csönd. Bánfi József szólal meg. Halkan beszél, inkább zavart, mint dühös. A halálba megy, mit lehetne mondani, banális dolgokat: „A virágokkal is azt csinálnak, amit akarnak. A tévét odaadom a szomszédasszonynak." „Na, akkor szedje össze az értéktárgyait és a személyes ruházatát. A többit visszük a raktárba." Az öreg erre nem mond semmit. Nem kérdezi, milyen raktárba, néz maga elé, mit számítana, hová viszik a roskatag fotelt. Elrakja a zsebóráját. „Van hova költöznie", kérdezi a végrehajtó. „Nekem? Sajnos nincs. Egyedül élek." „Hajléktalan lesz?" Erre is halkan felel, kétségbeesve, nem vádol. „Hajléktalan leszek. Hova tudnék menni? A híd alá." Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, s háltak az utcán.

A riport végén az önkormányzat embere beszél, mossa kezeit. Aztán a láthatóan megrendült Erős Antónia bemondja, hogy mégsem eszik olyan forrón a kását, üzentek a kerületből: próbálnak csinálni valamit. Bánfi József annak köszönheti az életét, hogy valakinek a stábból abban a kerületben volt ismerőse, és oda mentek ki riportra. Milyen érzés lesz ezentúl rábökni egy névre? Ha majd a frankhitelesek moratóriuma is lejár. Ül a szerkesztő, kinéz a delfináriumra, és rámutat egy névre. Ő talán megússza. A többiek sorsa: ismeretlen.

Mitől volt ez a képes hír valóban fölkavaró? A tisztesség miatt? Hogy ez az ember láthatóan mindent megtett, hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak? Ahogy a konyakospohárban pöffeszkedtek az igazolószelvények? Vagy hogy végre látni lehetett, milyen a tisztes szegénység, amelyben nagymamák, nagypapák ezrei élnek: a turkált, de tiszta ruhákat, a pedáns nyomorúságot? Persze, ezek miatt is. De igazából Bánfi József nyugalma, beletörődése miatt nem tudom a filmet napok óta feledni. Hogy láttam, amint egy ember, hazámfia, becsületes polgár megérti, hogy vége. Halálra ítélték a honfitársai, ennek a társadalomnak ő nem kell, föld alatt a helye, és ő túl büszke ahhoz, hogy megkérdezze, tényleg ez jár-e neki, nem harcol, nem kiabál, nem mondja, hogy ő végigdolgozta az életét.

Ez van a filmen: egy ember megérti, hogy vége.

Hogy ki ezért a felelős, olyan fölösleges megkérdezni, mint kiabálni a kilakoltatóval. Az elmúlt húsz év felelős politikusai, persze, és mi, magyarok, akik oda szavaztuk őket. Ők, akik oldaltól függetlenül szétlopták a hazát, és mi, akik hagytuk, hogy szétlopják. Nagyjából ennyi, lehet még szálazni. Százezer pajszervasra váró ajtó van, temérdek olyan lakóval, aki mindent megtett a baj ellen. Kész a leltár. Akkor én megyek, mert az én frankhitelemnek is van fordulója, majd megszokom valahogy ezt is, olyan sok mocsok lefolyt már valahol, utat talál ez is. Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad.

via es.hu

Kötelező olvasmány.

Tán igaz se vót

Egyszer vót, hol nem vót, Orbán Viktor egy este bément a Királyi Tévébe. Mán elmúlt a Húsvét, föltámadott a Nemzet, megszikkadt a schmitti ténta, fő vót véve a történeti alkotmány fonala, várta es az állomáson a csendőrség a romákat, kik gyöttek megfele az üdülésből, egyszóval rend vót, nyugalom. Méges! Egy nagy stratéga megérzi, mit lesz mit tenni. S nem akkor megyen át a hídon, amikó ég. Rá es kezdett a beszédjire szépen, hanem egyszercsak félredúrta a papírt, belenézett a nép szemibe, s aszonta. Jól tudom, mert hallom hű kémeimtül, hogy éngem a magyar vidéken átulcettig le-lecigányoznak, s nem epp barátilag, ellenben pejoratíve. Nos, kedves nép, bévallom, a hír igaz, roma vagyok. Felelős magyar miniszterelnökként innent üzenem az ország népinek, hogy igenis, ebbe a gamat helyzetbe, minek létrejöttibe, sokakkal együtt, nagy az én saram, mást nem tehetek, mint hogy magyar cigány vagyok. Úgy ám! Hónap nulla órátul fogval éngem aláz meg Szijjártó szóvivő az egyeztetett üdültetési poénjával­; az én édesanyámat követik a bótba szorosan újnyilas honfitársaim, kiknek a szavazatjára igen ácsingóztam vót és lesz; az én húgomat, az én pulyáimat pisiltetik bé a reflektoraikkal éjszakánként, továbbá éngem akar táborba záratni és sterilizáltatni némely parlamenti képviselő, cetera és cetera. No, így beszélt Orbán Viktor, de annyira, hogy egészen megfiatalodott belé, még a szakálla es bódogan kinőtt, amíg meg nem halt. Itt a vége, fuss el véle.

via es.hu

Nyilván érdemes elolvasni a többi ÉS-ben megjelent meséjét is...